Már gyerekkoromban vonzódtam a betűkhöz, nagyon szerettem olvasni, és elég korán felfedeztem magamnak az írás örömét is. Első kitalált mesém, az Erőstalpú királykisasszony nagy sikert váltott ki olvasótáborom (a családom) körében, ez buzdított arra, hogy továbbra is történeteket találjak ki és vessek papírra. Az évek múlásával az irodalom iránti rajongásom nem lankadt, és bár mára az olvasmányélményeim túllépték az egykori „pöttyös” és „csíkos” könyvek határát, a fiataloknak szóló könyvek továbbra is nagy kedvenceim közé tartoznak. Első kamaszregény-sorozatom, a Hűvösvölgyi suli pozitív fogadtatása döbbentett rá arra, hogy lélekben (kár, hogy csak ott…) kicsit magam is tizennégy-tizenöt éves maradtam, így az új történetem középpontjában is ez a korosztály, na és az ő örökérvényű problémáik állnak. És ahogy a vörösszőnyegen szokták: „ez a könyv nem jöhetett volna létre, ha nincs gigantikus mennyiségű ropi, amit rágcsálhatok ötletelés közben, na és a kiscicánk, aki hol bújással, hol kitartó nyávogással buzdított az írásra”.